Megint más, tudósféle, városi atyafiak holmi régvolt nótamuzsikákot gyűjtögetvén járnak-kelnek Bonchidán föl s alá, míg előtalálnak egy öregembert, ki háza előtt pipázgata. Faggaták, nótázna nékik. Az csak szörcsögteti a pipát, úgy felelé „Jó víz nékkül a ló se nyerít”, hamar előkerül a pálinkásbutykos, az öreg jókat kortyolgata s rákezdé „Snejderfáni de asszonta”. Az atyafiak kissé összetanakodának s kérdék, mikor s kitől hallotta volt. „E'biz régi nóta, öreganyám, meg annak az öreganyja is éneklette, múlt héten még a tévé is leadta a Kívánságkosárban.” Akkor az atyafiak erőst összetanakodának s kérdék, kapnának-e Bonchidán nálánál öregebb embert, az övénél régebbi nótával. Az öreg csöpögteti torkába az utolsó csöppeket „Akad, de az csak román nótát tud”. A legifjabb atyafit butykost tölteni ugrasztják s útnak eredének teli reményekkel. Vénséges vén embert találának, s a sebesen tanuló atyafiak legelébb a butykossal kínálják. Azt jócskán megapasztva kezdé „Venind magyarbol, szep orszag, en volt Szolnok unamienovesuteoptsprezece. (1918) Da, da, en tud szep regi romanesti enek, egeszseg!” Azzal a butykost orra fölé lendíté s tartogatja ott hosszú minutákig, míg elhajítá azt, torkát köszörülé, pök óriást, ujját az égre böké s zengé „Ószóle míjó”.