Városi atyafi vendégeskedett Bonchidán, ki az udvarvégben álló budit, hol csurig ér a piszok, s legyek döngenek alfeléhez ütközgetvén, nem állhatta. Hanem egyszer oly csikarás jött reá, hogy a kérdés immár nem az volt, budi vagy nem budi, hanem idejében eléri-e a budit. Míg küzdött benne a csikarás s ellenkezés, gondolt egy nagyot, s kezét ülepéhez szorítván, fürge mozgással megindult egyenest a kastélynak. A kapuőrök látván az atyafi elszántságát, zord ábrázatját, szólítani sem merték. Célirányoson menetelt bé a kastélyba, az első ángolvécéig, hol eltűnt a szájtátva bámuló szolgák szeme elől. Azóta emlegeti minden bajuszpödréskor: ha Bonchidán járok, Bánffyéknál szarok.