ERDÉLYI ADOMÁK

ERDÉLYI ADOMÁK

BONCHIDAI ÚRISZÉK

2016. augusztus 26. - Huszthy Ádám

Városi atyafi vendégeskedett Bonchidán, ki az udvarvégben álló budit, hol csurig ér a piszok, s legyek döngenek alfeléhez ütközgetvén, nem állhatta. Hanem egyszer oly csikarás jött reá, hogy a kérdés immár nem az volt, budi vagy nem budi, hanem idejében eléri-e a budit. Míg küzdött benne a csikarás s ellenkezés, gondolt egy nagyot, s kezét ülepéhez szorítván, fürge mozgással megindult egyenest a kastélynak. A kapuőrök látván az atyafi elszántságát, zord ábrázatját, szólítani sem merték. Célirányoson menetelt bé a kastélyba, az első ángolvécéig, hol eltűnt a szájtátva bámuló szolgák szeme elől. Azóta emlegeti minden bajuszpödréskor: ha Bonchidán járok, Bánffyéknál szarok.

 

AZ UTOLSÓ BONCHIDAI GYŰJTÉS

2016. augusztus 26. - Huszthy Ádám

Megint más, tudósféle, városi atyafiak holmi régvolt nótamuzsikákot gyűjtögetvén járnak-kelnek Bonchidán föl s alá, míg előtalálnak egy öregembert, ki háza előtt pipázgata. Faggaták, nótázna nékik. Az csak szörcsögteti a pipát, úgy felelé „Jó víz nékkül a ló se nyerít”, hamar előkerül a pálinkásbutykos, az öreg jókat kortyolgata s rákezdé „Snejderfáni de asszonta”. Az atyafiak kissé összetanakodának s kérdék, mikor s kitől hallotta volt. „E'biz régi nóta, öreganyám, meg annak az öreganyja is éneklette, múlt héten még a tévé is leadta a Kívánságkosárban.” Akkor az atyafiak erőst összetanakodának s kérdék, kapnának-e Bonchidán nálánál öregebb embert, az övénél régebbi nótával. Az öreg csöpögteti torkába az utolsó csöppeket „Akad, de az csak román nótát tud”. A legifjabb atyafit butykost tölteni ugrasztják s útnak eredének teli reményekkel. Vénséges vén embert találának, s a sebesen tanuló atyafiak legelébb a butykossal kínálják. Azt jócskán megapasztva kezdé „Venind magyarbol, szep orszag, en volt Szolnok unamienovesuteoptsprezece. (1918) Da, da, en tud szep regi romanesti enek, egeszseg!” Azzal a butykost orra fölé lendíté s tartogatja ott hosszú minutákig, míg elhajítá azt, torkát köszörülé, pök óriást, ujját az égre böké s zengé „Ószóle míjó”.

 

AZ UTOLSÓ SZÉKI GYŰJTÉS

2016. augusztus 26. - Huszthy Ádám

Az iménti atyafiak elbúslakodtanak, minekutána muzsikagyűjtögetésben nem jeleskedhetnek, mitévők legyenek immár, eltökélék tehát, hogy szép régi mesterségek nyomába eredének. Ím előtalálnak egy széki embert, kinek fején szalmából fonott kalap ül, hátán-mellén kék lájbi feszül, vállán fekete, piros madzagok, színük szerint szépen fölcsévélve, egyik kezibe fiókos ládika, teli csillogó varázsbigyulákkal, a másikba villanyos fúrómasina. Az atyafiaknak faggatózniuk sem kellett, kérdés nélkül sorolá „Apám, öregapám, meg annak az öregapja is villanyszerelő volt, apáról fiúra szállt a mesterség” itt hallgat egy nagyot, hümmöget kettőt-hármat, szemesarkából könnycsöppet dörzsent „Az én fiam már víz-gáz-fűtésre adta magát, énvelem kihal a mesterség, pedig a széki villanyszerelőnek híre van a világba”. Az atyafiak erre mind sopánkodának, irkát, plajbászt kerítének s faggaták, ugyan mondaná meg, miként fürkészték ki eleink a fázist. „A'biz emberpróbáló volt, megpökött mutatóujjal, akinek ujjbegybőre nem volt krokodiluséhoz hasonlatos, könnyen életét adta a fázis megleléséért.” Elszörnyülködének az atyafiak, hamar mozgóképes apparátot állítának s mondák, mutatná meg az utókornak a széki fázisfogásolást. Az agg mesterben föléled a virtus lángja, ujjára pök „Ihol e két csupasz drótmadzag állván kifelé az falból, nem jó ráérősen fogdozni, fürge fogásolás kell ide”. Odakap az egyik drótnak a végihez „Alighanem a másik lesz a fázis, ez it

 

süti beállítások módosítása