Az iménti atyafiak elbúslakodtanak, minekutána muzsikagyűjtögetésben nem jeleskedhetnek, mitévők legyenek immár, eltökélék tehát, hogy szép régi mesterségek nyomába eredének. Ím előtalálnak egy széki embert, kinek fején szalmából fonott kalap ül, hátán-mellén kék lájbi feszül, vállán fekete, piros madzagok, színük szerint szépen fölcsévélve, egyik kezibe fiókos ládika, teli csillogó varázsbigyulákkal, a másikba villanyos fúrómasina. Az atyafiaknak faggatózniuk sem kellett, kérdés nélkül sorolá „Apám, öregapám, meg annak az öregapja is villanyszerelő volt, apáról fiúra szállt a mesterség” itt hallgat egy nagyot, hümmöget kettőt-hármat, szemesarkából könnycsöppet dörzsent „Az én fiam már víz-gáz-fűtésre adta magát, énvelem kihal a mesterség, pedig a széki villanyszerelőnek híre van a világba”. Az atyafiak erre mind sopánkodának, irkát, plajbászt kerítének s faggaták, ugyan mondaná meg, miként fürkészték ki eleink a fázist. „A'biz emberpróbáló volt, megpökött mutatóujjal, akinek ujjbegybőre nem volt krokodiluséhoz hasonlatos, könnyen életét adta a fázis megleléséért.” Elszörnyülködének az atyafiak, hamar mozgóképes apparátot állítának s mondák, mutatná meg az utókornak a széki fázisfogásolást. Az agg mesterben föléled a virtus lángja, ujjára pök „Ihol e két csupasz drótmadzag állván kifelé az falból, nem jó ráérősen fogdozni, fürge fogásolás kell ide”. Odakap az egyik drótnak a végihez „Alighanem a másik lesz a fázis, ez it